Amikor
az ember a kezébe vesz egy könyvet, azzal a lélektani alapállással
kezd hozzá, hogy megtudjon belõle valami számára
fontosat.
Ebben a látszólag szabad világban megvan a veszélye
annak, hogy az adott információ esetleg nem elfogadott a hivatalos
tudomány
vagy a hatalom számára, és így válnak bizonyos
könyvek tiltott olvasmánnyá, vagy tabu témává.
Ilyenkor az információ után azonnal
megjelenik a dezinformáció is. Éppen a jelenlegi tabuktól
terhes világban lehet a legtöbb friss információt
szerezni szinte bármirõl.
Létezik egy könyv, a hun történetet feldolgozó
mû, az Arvisura. Hihetetlen idõtávlatokba kalauzolja vissza
az olvasót, beavat egy régi
civilizáció életébe és történéseibe,
miközben egyfolytában magunkra ismerünk benne. A könyv
szinte provokálja a kutatót, a muzsikust:
Milyen lehetett a zene abban az idõben? Mivel a könyv sokkal igazabb,
mint egy egyszerû rege, eképpen rendkívül erõs
ihlet forrása.
A hivatalos történelem tudomány a magyar történelem
elmúlt 1000 év történetén is vitatkozik, a
korábbi 5000 év pedig ilyen tekintetben
nem elismert és feldolgozatlan. Engem, mint muzsikust mindig is vonzott
az õsiség. A titkok, különösen a szándékosan
elhallgatott,
mellõzött történetek. Az ilyen történetek
természete az, hogy igazak. A szóban forgó könyvet
úgy olvastam végig, azzal a lélektani
alapállással, hogy megtudjam belõle a magyarság
vándorlásának azon kulturálisan meghatározó
állomásait, mely alapjaiban
meghatározta például a zenéjét. Így
számomra a kutatás egyik alap forrásanyagául szolgált.
Nem, mint konkrét adattár, hanem mint
történet és kulturális kapcsolódások
leírása.
Az állapítható meg, hogy a népünk vándorlásának
minden fontosabb állomása nyomot hagyott és réteget
képezett a népzenénken.
Milyen jó, hogy annak idején Kodály és Bartók
elkezdték összegyûjteni ezt a hangzó kultúrát!
Ma így tudhatjuk milyen volt a népzenének
az a rétege, ami után úgymond kezdett elsorvadni. Mindazon
kultúrák közelsége, ahol ma is él a maqám
hagyománya, mint például a
török és perzsa területeken, mind erõs hatást
gyakoroltak egymásra. Ez a kölcsönös hatás egészen
addig tartott, míg a Kárpát
medencébe való betelepülés be nem fejezõdött.
Innentõl idegen, nyugati kultúrák vették át
a korábbi hatások helyét, és ezt jól szemlélteti
a középkori magyar zene hirtelen megjelenése a magyar zenekultúrában,
aminek semmi köze nincs az õsi, keleti eredetû zenéhez.
Hogy mi lett a magyarság zenéjébõl, azt ma már
mindenki tudja. Leszámítva a hagyományõrzõ
mozgalmat, az autentikus népzene
mûvelõivel együtt kihalt, a zenekultúránk többi
része a nyugati hatásokat átvette, és napjainkban
a globalizálódást szenvedi.
Hamvas Béla ír nagyon lényegre tapintóan Magyar
Hüperion címû könyvében arról, hogy a magyarság
egyik problémája abban
gyökerezik, hogy nem volt klasszikus korszaka. Arról azonban Hamvas
nem írt, hogy a monarchia alatt újraírt történelmünkbõl
minden õsi hagyományra utaló nyomot eltüntettek. Volt
klasszikus hagyományunk, de nem olyan, és nem akkor, mint az európai.
A hagyományozódás tudat alatt, ösztönösen,
spirituálisan mûködik. Nem kell hozzá akadémia
és magas civilizálódás.
Minden nép zenéje a szellemének belsõ primordiális
nyomatát jeleníti meg. Népünk õstörténete,
mely egy legalább 8000 éves
írásrendszert alkalmazva jegyezte le saját történetét,
még jócskán feltáratlan.
Ami már feltárt az elmondja kik vagyunk, honnan jöttünk
és legrégebbi õseink honnan jöttek.
Ellenállhatatlan vágy és kíváncsiság
fogott el megsejteni valamit abból a világból, annak zenéjébõl.
Hogyan alkothatnánk némi fogalmat
arról, hogy milyen zenék születhettek õseink lelkében
akkoriban, amibõl szinte semmi közvetlen zenei emlék nem
maradt?
A maqám típusú elõadásmód több
ezer éves. Már akkor létezett ez a zenei forma, amikor
a neve még nem makám volt. A terület, ahol
a maqám kifejlõdött és elterjedt Közép-Ázsiától
Nyugat- Afrikáig terjed. A legõsibb krónikák által
felrajzolt térképek azt mutatják, hogy
a Hun Birodalom ennek a kultúrának a közepében élt,
mitöbb, magában foglalta ezeket. A birodalom szétdarabolódásával,
összezsugorodásával, majd a túlságosan nyugatra
vándorlással vállalni kellett egy erõs, domináns
idegen kulturális környezet
hatásának következményeit. Õsi vallásunkat
erõszakkal szakították le és fedték el egy
új, de merõben idegen lelkületû vallással.
Ezzel együtt a zenénk is átváltozott, mindössze
pár generáció alatt. Ahol ma is él a maqám
az azért lehetséges, mert távolabb voltak
a nyugattól. Ennek következtében sem vallási, sem
kulturális oldalról nem tudtak erõszakos hatásokat
gyakorolni rájuk.
Már Bartók és Kodály is bátor feltételezésekkel
kezdett a népzene kutatásába. Köztudott, hogy az arab
zenével való rokonságot is
kutatták, kimutatták, és kutatási eredményeik
azonban zárolva vannak. Õk tudták, hogy a Magyar Maqám
létezett. Haláluk után a
további mélyebb kutatások már nem történhettek
meg, mert a fennálló hatalom nem engedte és a kutatók
már csupán az általuk kijelölt
fõ ösvényen haladtak tovább. A maqámot már
senki sem kereste tovább. Napjaink sokkal alkalmasabbak a kutatásra,
mint gondolnánk,
annak ellenére, hogy a régi 1000 évvel ezelõtt keletkezett
akadályok még jobban fennállnak, mint valaha.
A történeti tárgyszerûség anyagai ma szabadon
hozzáférhetõek, és kis éberséggel
és némi tájékozottsággal immár könnyen
kihámozható mik azok, amiket kihagytak, vagy elhazudtak a valódi
történetbõl. A kutatást idehaza is lehet végezni,
annak ellenére,
hogy csaknem minden nyomot eltüntettek. Az igazi nyomokat azonban nem ismerték
fel, így azok közelebb vannak, mint bárki is
remélné. Az igazság szétszórva, de összerakhatóan
és megtalálhatóan, jelen van.
Tehát mégis maradt valami az õsi múltból.
Megmaradt némi, immár hozzáférhetõ lejegyzés
népzenegyûjtésünk eddig feltárt régebbi
rétegeibõl, mely mindössze néhány száz
évre tekint vissza. Ez azonban csupán a közelmúlt.
E történelmi távlatokban rövid idõszaknak
csupán a mi idõnkhöz közeli része bõvelkedik
sok idegen hatásban, változásban. Egyben érezteti
a gyökereinket, ahonnan jöttünk.
Természetesen ott az egész Kelet zenéje, a legárulkodóbb
forrás, és szinte teljes hozzáférhetõségében.